Életfonó – Életből szőtt gondolatok

Nem minden gyermek szeret szerepelni.

Van, aki boldogan jelentkezik, versenyez, megmutatja, mit tud. És van, aki legszívesebben meghúzódna valahol a háttérben, ahol nem kell bizonyítania, nem kell összehasonlítania magát másokkal, és ahol talán senki sem veszi észre, ha valamiben nem ő a legjobb.

Én inkább az utóbbi voltam.

Az általános iskola első két éve nem tartozik a szép emlékeim közé.

Sok sírás, kevés sikerélmény. Így emlékszem vissza arra az időszakra.

Nem szerettem a versenyhelyzeteket. Nem szerettem azt az érzést, hogy valakinek mindig jobbnak kell lennie a másiknál. És azt sem, amikor úgy éreztem, hogy meg kell felelnem valaminek, amiben nem találom a helyemet.

Aztán harmadik osztályban érkezett egy idős tanító néni.

Nem tudom, pontosan mit látott meg bennem.

Talán valami olyasmit, amit én akkor még nem ismertem magamban.

De egy biztos: nem hagyta, hogy láthatatlan maradjak.

Nem engedte, hogy mindig a háttérbe húzódjak. Hogy elbújjak a többiek mögött.

És ezzel valamit elindított bennem.

Ma, amikor már felnőttként, mentálhigiénés szemlélettel tekintek vissza erre az időszakra, még inkább érzem, milyen sokat jelenthet egy gyermek életében egyetlen felnőtt, aki valóban észreveszi őt.

Nemcsak a teljesítményét. Nemcsak a jegyeit.

Hanem azt az embert, aki még csak alakul benne.

Érdekes módon a közösségi életet továbbra sem szerettem különösebben.

Mégis újra és újra megtörtént valami, amit sokáig magam sem értettem.

A közösség engem választott.

Először őrsvezető lettem. Aztán rajvezető. Végül az egész iskola diákvezetője.

És ez a középiskolában is folytatódott.

Mintha mások mindig láttak volna bennem valamit, amit én nem feltétlenül kerestem.

A vezetői szerep valahogy megtalált.

Pedig nem vágytam mindenáron a középpontba.

Voltak barátaim. És voltak olyanok is, akik nem szerettek.

Ez akkoriban nem mindig volt könnyű.

Az évek során néhányan elmondták, miért éreztek így. Mások talán a mai napig őrzik magukban az akkori érzéseiket.

A visszajelzésekben azonban volt valami közös.

Sokan úgy láttak engem, mint aki mindig tökéletes. Aki magabiztos. Aki legyőzhetetlen.

Aki nem hibázik, nem bizonytalanodik el, és akit talán nem is lehet igazán megbántani.

Pedig ez soha nem volt igaz.

Csak kívülről így látszott.

És talán ez az egyik legnehezebb része annak, amikor valakit erősnek tartanak.

Hogy egy idő után már nem is feltételezik róla, hogy neki is lehetnek gyenge pillanatai.

Hogy ő is sírhat. Félhet. Bizonytalan lehet.

Hogy néha ő is szeretne egyszerűen csak valaki mögé beállni, és nem mindig elöl menni.

Az esendőségemet kevesen látták.

Azt a részemet többnyire megtartottam magamnak és a legközelebbi hozzátartozóimnak.

Ma már tudom, hogy a látszat és a belső megélés között néha óriási távolság lehet.

És azt is, hogy a jó teljesítmény nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki jól is érzi magát abban a helyzetben, amelyben teljesít.

Jó tanuló voltam.

Mégis, amikor véget ért a gimnázium, nem mentem tovább tanulni.

Elég volt.

Talán furcsának tűnhet ez attól, aki mindig helytállt, akit újra és újra vezetőnek választottak, és akiről sokan azt gondolták, hogy előtte minden ajtó nyitva áll.

De a teljesítmény mögött is lehet fáradtság.

És néha az embernek akkor is szüksége van megállni, amikor mások szerint éppen tovább kellene mennie.

Volt azonban egy álmom.

Az ELTE.

Mindig oda vágytam.

Akkor még nem valósult meg.

Az élet másfelé vitt, más feladatokat, más szerepeket adott.

De vannak vágyak, amelyek nem tűnnek el attól, hogy egy időre félretesszük őket.

Csak csendben várnak.

És az én életemben eljött az idő, amikor ez az álom is megvalósulhatott.

Ma már különös szeretettel gondolok vissza arra a kislányra, aki az iskola első éveiben annyit sírt.

Aki nem szeretett versenyezni.

Aki láthatatlan szeretett volna maradni.

És arra az idős tanító nénire, aki nem hagyta.

Mert lehet, hogy egy gyermek életét nem mindig a nagy események változtatják meg.

Néha elég egyetlen ember, aki másként néz rá.

Aki nem azt látja benne, ami még hiányzik, hanem azt, ami már ott van, csak kibontakozásra vár.

És talán a legfontosabb felismerésem ma az, hogy nem kell legyőzhetetlennek lennünk ahhoz, hogy értékesek legyünk.

Nem kell mindig elöl állnunk.

Nem kell mindenkinek megfelelnünk.

És nem kell minden pillanatban bizonyítanunk, hogy méltók vagyunk arra a bizalomra, amit másoktól kapunk.

Mert a valódi erő nem a tökéletességben rejlik.

Hanem abban is, hogy merjük vállalni önmagunkat.

A bizonytalanságainkkal együtt.

Életfonó – Mert minden élet történetekből szövődik.

Egy gondolat útravalónak:

Volt az életedben olyan pedagógus vagy más felnőtt, aki akkor is hitt benned, amikor te még nem igazán hittél magadban?