Az álom, amely  megvárt

Az álom, amely megvárt

Volt azonban egy álmom.

Az ELTE.

Mindig oda vágytam.

Amikor befejeztem a gimnáziumot, mégsem mentem tovább tanulni. Akkor úgy éreztem, elég volt.

Az álom azonban nem múlt el.

Évekkel később, már két gyermek édesanyjaként, munka mellett végül beléphettem annak az egyetemnek a kapuján, ahová egykor annyira vágytam.

És minden egyes alkalommal, amikor beléptem az épületbe, büszkeséget éreztem.

Valami különös elégtételt.

Nem másokkal szemben. Nem azért, hogy bárkinek bizonyítsak.

Hanem önmagam miatt.

Mert ott voltam.

Mert megcsináltam.

Mert az a lány, aki a gimnázium után úgy érezte, hogy elég volt a tanulásból, egyszer mégis visszatalált ahhoz, amire igazán vágyott.

Két gyermek, munka, családi feladatok mellett.

És ami talán a legfontosabb: örömmel.

Nem teherként éltem meg, hanem lehetőségként.

Akkor értettem meg igazán, hogy az álmainknak nem mindig akkor jön el az idejük, amikor először megfogalmazzuk őket.

Van, amelyikhez előbb fel kell nőnünk.

Van, amelyikhez más utakon keresztül érkezünk meg.

És van, amelyik éppen attól válik különösen értékessé, hogy tudjuk, mennyit vártunk rá.

Ma már tudom: attól, hogy egyszer megállunk, még nem mondunk le az utunkról.

Néha csak később érkezünk meg oda, ahová mindig is tartottunk.